Repülés Németországba

(Deutschlandflug. Ein Traum; first chapter)

Translated by Zsuzsa Horváth

I

Amikor még az előbb 4200 méterről Seedorfer megpillantotta a távoli havas hegycsúcsokat és hegyhátakat, és lenn a gyéren lakott Po-síkságot, részben játékból, részben tesztelve az üzemből újonnan elhozotl gépet, követni kezdte a déli nap visszfényét a Comói-tavon. Tiszta volt a levegő, és Seedorfer - vászondzsekiben, napszemüvegben, bukósisakkal a fején, aminek a szíjját erősen megszoritotta az álla alatt - felhúzta megint a bőrkesztyüjét, hogy védje a kezét a tüző naptól. Alatta Tessin. Eszak felé, a Greina-hágó irányába repült, ahol a Blenio-völgy és a graubündeni Elő-­Rajna-völgy találkozik. Két teljesen ellentétes hegyvidék: északon a Szent Gotthárd meredek gránittömege, délen pedig a lekopott palahegység. Még az előbb kinyitotta Seedorfer az ablakot, mert nedves szemöldökétől bepárásodott a szemüvege, kesztyüjével végigsimította a tarkóját, karjával letörölte a halántékát és a homlokát. Most, húsz perccel az indulás után el kellett döntenie, hogy visszaforduljon Milánó felé, vagy mégis inkább keresztülrepüljön a sűrű, széles ködoszlopon, hogy később, feltehetően Zürich közelében, a legjobb esetben egyenesen a Zürichi-tó rólött vakon áttörjön a ködfelhőn. Fontolgatta egy ideig, vajon tovább repüljön-e, vagy mégis inkább visszaforduljon. A gépet holnap is leszállíthatná - a vevő nem csinálna nagy ügyet belőle, hiszen nyomós oka lenne: navigációs nehézségek adódtak. Tegnapi útján a gotthárdi gyorsvonatról szemügyrevette az égboltot, és megállapította, hogy az egyórás repüléshez az Alpokon át a lehető legjobbak az időjárási viszonyok, állandó magas légnyomás uralkodik. Kívülről ismerte már ezt a száz kilométeres szakaszt, tucatszor átrepülte az Uri és a Berni Alpok körpanorámáját élvezve. Ekkor eltűnt Kelet-Svájc legmagasabb csúcsa is, a Tödi, ott elöl a ködfelhőben, amiről nem igazán tudta, hogyan is keletkezhetett ilyen gyorsan. A Greina-hágót sem lehetett látni. Seedorfer döntött, mégiscsak Zürich felé tart és pontosan az iránytű szerint fog repülni. 4800 méterre emelkedett, és becsukta az ablakot. A ködoszlop tükröződött az ablakban és a szélvédön is megjelent, a pilótafiilke másik ablakáról verődött vissza, az ablakok megsokszorozták a ködfelhőt. Seedorfer harnarabb elmerült a ködben, mint hitte. Ismerte az utat, az iránytü müködött, mitől kellene hát tartania. Órájára nézett. Ezzel a sebességgel huszonöt percen belül Rapperswil fölött kellene lennie, vagyis a Zürichi-tó másik oldalán, a rózsabokorral szegélyezett kastély fölött. Előkészíthetné a landolást, hogy aztán a dübendorfi reptéren letegye a gépet, ahol valószínüleg már vámá a tulajdonos - ­eddig legalábbis mindig így volt. Időközben Seedorfer már semmit sem látott. A köd sűrű volt, lecsapódott az ablakokra. Úgy tűnt, mintha egyáltalán nem múlna az idő ebben a nyomorult fehérségben, és maga sem tudta miért, a fedélzeti órára szegezte tekintetét, számolta a másodperceket, a perceket, és csak azért nézett fel, hogy aztán megint az órára meredjen. A gépre és az erös déli szél okozta lökésekre bízta magát. Más választása nem volt. Tudta, hogy könnyelmüen feladta az uralmat a gép felett, és azon gondolkozott, milyen erős is lehet a déli szél. Húsz kilométeres, harminc, vagy inkább negyven? Egyik alpesi útja jutott eszébe, amikor a déli szél sebessége ugyanakkora volt, mint a repülési sebesség, és alig mozdult valamit a gép. Most vajon milyen erösen fúj a szél? Seedorfer elhatározta, hogy pontosan harminc perc múlva leereszkedik a köd alá, és pontosan harminc perc vakrepülés után lassan csökkentve a magasságot, megpróbált a poziciójához támpontot keresni. Minden maradt fehér, a kilátás nulla. Alig jutott túl a ködfelhön, hófúvás fogadta. Seedorfer lejjebb vette a gázt. Csak annyira állította le a motort, hogy legalább halljon valamit. A szárny zúgásán, a futómü kattogásán, a feszítőhuzal állandó sípoló hangján kívül semmit nem lehetett hallani. Jobbra-balra sziklafalak, fák koronái húztak el. Seedorfer becsukta a szemét. Csak zuhant és zuhant. Mikor kapja el vajon egy sziklafal, mikor rántja le az egyik facsúcs? Kinyitotta a szemét, és hómezőt látott maga előtt. Meghúzta a botkormányt. A gép rövid ideig keresztbe fordult, majd hirtelen megindult felfelé, ahogy alákapott a déli szél. Egy pár métert még emelkedett, míg meg nem tört a lendülete, majd megállt orral a ködben. Néhány méteres magasságban megmerevedett egy pillanatra az erők egyensúlyában, Seedorfer nekitámaszkodott a müszerfalnak, és a becsapódásra várva behúzta a fejét és a vállát. Ebben a másodpercben már semmi zajt nem hallott, semmi sem mozgott, úgy tűnt, mintha minden csak az ütközésre várna, átadta magát a várakozásnak, behúnyta a szemét, belaharapott a felső ajkába, felhúzta a lábát. Egy rántással zuhanni kezdett a gép, és ahogy átbillent a jobb szárnya körül, az oldalával nekiütődött a földnek. A gép kettészakadt, Seedorfer a roppanástól süketen szédült a mély hóba. A bal szárny vége, az egyik első kabintető-kitámasztó, a törzskeret szelvényei a levegőbe repültek, Seedorfer kigurult a gépből, elterült egy sziklánál, ahonnan üvegszilánkok pattantak vissza rá. Az ekkor keletkezett zörgést, csörömpölést és sercegést szépnek találta, a végtelenségig hallgatta volna. De rájött, hogy ez képtelenség, és konstatálta saját magán a sokk hatását: úgy nevetett, mint az idióták. Nehezére esett lélegezni és átadta magát a csendnek, az egész testét megbenító kábultságnak. Eltelt a délután, leszállt az este. Seedorfer felébredt, óvatosan megmozdult. Különösen a jobb lábszára és a lábfeje fájt. Vérben úszott az arca, elharapott felső ajka feldagadt. Csak egyre tudott gondolni: el innen! Elállt a hóesés, a testét és a roncsokat tenyérvastagságú hó lepte be. Felállni nem tudott, nagy erőfeszítéssel kúszott egy darabig, aztán megint lerogyott. Kipihente magát, havat evett. Hirtelen úgy érezte, hogy a föld meginog alatta, és a következő húzódzkodásnál egy kezdődő lavinával több mint száz métert gurulva a mélybe zuhant. Átperdült, felbukott még egyszer, míg végül egy fiatal fenyő fel nem fogta. Fekve maradt, újra elnyomta a kába álom, már éjszaka volt, mikor felriadt. Gyér holdfénynél kúszott tovább. A térde fej nagyságúra dagadt, a combja zsibbadt. Seedorfer megpillantott lent, a távolban ­- vajon mióta kúszik, félórája, egy órája? - néhány kunyhót. Fény nem látszott, senki sem volt ott. Beverte egy fahasábbal az ablakot, feltámaszkodott a párkányra és belökte magát a házba. Fekve maradt. Nem szabad elaludnia, mert akkor valószínüleg megfagy. Egész testében reszketve kényszerítette magát, hogy valami szépre gondoljon; nem tudta felfogni, hogy egy sötét alpesi kunyhóban fekszik, amikor egy pár órája még tavaszi időben kávézott a milánói reptéren. Fájdalma kicsit alábbhagyott. Seedorfer mindenekelőtt éhes volt. Es fáradt. Sokáig igyekezett még ébren maradni. Az első fények ébresztették. Most már alig tudott megmozdulni. Hajnalodott, a fájdalomtól és a fáradtságtól még mindig az ájulás határán csak egyet akart: le a völgybe. Kivonszolta magát, körbenézett: a Glarusi-Alpok! A Semf-völgyben volt, tudta, megmenekült. Mivel már túrázott is erre, ismerte az utat Matt felé, ahol emberekkel találkozhatna. Tovább kúszott, az ereszkedőkön háton csúszott le, lejtő lejtő után, néha megtámaszkodott egy-egy fenyőnél, majd néhány lépés után megint összerogyott. Végül iskolába igyekvő, hátizsákos gyerekek találtak rá. Megálltak és megbabonázva nézték a szerencsétlenül járt pilótát. Megszólította őket, de elfutottak. Felnőtteket hoztak magukkal, akiket Seedorfer látványa szintén megbabonázott. Maga volt az ördög! Az ördög lett volna? Két asszony lépett oda hozzá, keresztet vetettek. Aztán felsegítették, és a férfiakra támaszkodva Seedorfer eljutott végre a falu fogadójába. Lefektették a hátsó szobában, adtak neki enni és bekötözték. Seedorfer elmondta, honnan jött, néhány szóval leírta a zuhanást, mire a három asszony, aki az ágyánál ült, újból keresztet vetett. Másnap reggelig maradt. Zürichből jött érte egy mentöautó. Az orvos felsorolta a sérüléseit: nyílt térdkalácstörés, combcsonttörés a jobb lábon, kisebb törések a végtagokon, súlyos agyrázkódás. A mentöben megint egyedül volt Seedorfer. A hordágy mellett csak neki volt hely. Elindult a kocsi, gyorsított. Seedorfer kinyújtózva feküdt és kinézett az ablakon. A reggeli fényben nem lehetett részleteiben látni a hegyeket, magasabbnak tűntek, a sziklák néhol feketék voltak, néhol pedig szürkén csillogtak a nedvességtől. Hegycsúcsok és hegyhátak vonultak el az ablak előtt, végtelen sorozatban tükröződtek, mígnem Seedorfert ismét kába álom fenyegette, mint az éjjel, de ébren maradt, megkapaszkodott az előbb még csak az orra előtt ujjhegynyi foltként fehérlő, de aztán magának egyre több és több helyet követelő tavaszi égboltba, megkapaszkodott az üvegtáblán beáramló, pillanatokra az ablakot teljesen kitöltötő halvány kékségbe.

| Hauptseite | Translations |